Reggel utazok a munkahelyemre (minden reggel busz-metro-vonat-busz - összesen 45 perc) már csak azért is az emeletes busz alsó szintjén, nem vagyok én hülye turista, hogy az emeleten bohóckodjak, ráadásul el sem férek ott fönt, szóval utazok reggel és hallom, hogy valaki hangosan telefonál, de úgy, hogy az egész busz hallja – éppen megbeszéli valakivel, hogy mi a véleménye Gabiról . Mindezt valami elképesztően igénytelen és közönséges módon… Gondolkoztam is, hogy na, tessék, városi söpredék, nem szégyelli magát, hogy személyes témát így mindenki füle hallatára tárgyal ki a közösségi közlekedés egyik önjáró szigetén. Aztán mint a villám belém hasított a felismerés, hogy jó eséllyel rajtam kívül senki nem érti ezt az alpári fröcsögést, hiszen – a hang alapján kora 50-es hölgy – magyarul beszélt! A következő gondolatom az volt, hogy ha van is rajtam kívül még más magyar a buszon, biztos nem fogja nagy dobra verni, sőt inkább elsüllyed, hogy ilyen ember képviseli a magyarságot Londonban.
Korábban már utaltam rá, hogy mikor kijöttem elhatároztam, hogy mindenféle magyar közösségtől és „mi magyaros segítsünk má’ egymáson” stílusú embertől mereven elhatárolódok. Az okok nem teljesen tisztázottak – nem akartam senki segítséget kérni egy-két tanácson túl, de azt sem akartam, hogy bárki rajtam élősködjön. Persze amilyen az én formám, lépten-nyomon magyarokba boltok itt kint Angolországban. Kezdve azzal, hogy még augusztusban amikor az első kiadó szobát mentem megnézni megérkezésem másnapján, egyből egy magyar lánnyal találkoztam, aki néhány perc angolul folytatott nehézkes beszélgetés után rákérdezett, hogy honnan jöttem. Egyébként vele vagyis inkább velük szerencsém volt, egy kedves és megbízható magyar pár, de végül nem lettek a lakótársaim. A munkakeresésnél is belefutottam egy magyar srácba, aki viszont pontosan az a kategória volt, akivel nem akartam találkozni. Mikor pár nappal a megérkezésem után elkezdtem intenzíven állást keresni – gyakorlatilag elindultam a környék utcáiban és minden boltban, kocsmában, áruházban leadtam az önéletrajzom – akkor talált meg ez a fickó. A város másik végében vezet egy kocsmát, máig rejtély, hogy hogyan jutott el hozzá a CV-m, de megkapta és megmondta, hogy ő direkt magyarokat keres a kocsmába, hogy minél hamarabb ki tudja dobálni az angol alkalmazottakat, akik utálják őt. Mikor kiderült, hogy meglehetősen kevés a gyakorlatom a sőr csapolásában, pillanatok alatt megváltozott és másképpen bánt velem. Szerencsére azóta sem hallottam felőle.
Kellemes meglepetés volt, amikor nem is Londonban, hanem Tauntonban az utcán sétálva ütötte meg a fülemet néhány magyar szó, ahogy egy idő pár és 35-40 körüli lányuk mellett elsétáltam. Egy irányba mentünk, megelőztem őket, de mikor gyanús lett, hogy magyarul beszélnek, lassítottam, bevártam őket és úgy hegyeztem a fülem, mint még soha – nem tudtam, hogy a képzeletem játszik csak velem, vagy tényleg magyarul beszélnek. És tényleg – erdélyiek voltak, szegények eléggé koszosak és lerobbantak, de azért váltottam velük néhány szót, miután „hiszen Ti magyarul beszéltek!” felkiálltással megnyitottam a kommunikációs csatornákat.
Talán a legfontosabb azonban mégis az – és talán ennek köszönhetem a munkám is! – hogy a lengyel hölgy, aki felvett tudta, hogy a nekem szánt boltba a raktáros egy nagyon-nagyon szorgalmas és megbízható magyar fiú „Nandi” vagy „Nando” . Mikor kiderült még az interjún, hogy én is magyar vagyok, gondolom sokat nyomott a latba, hogy az ő munkájával nagyon elégedettek voltak, Így most van egy magyar kollégám, Nándi. Megbeszéltük, hogy mikor ketten vagyunk magyarul beszélünk, egyébként mindenki más előtt angolul.
Szóval ennyit arról, hogy semmi közöm nem lesz Angliában a magyarokhoz. Bár annyira nem bánom, hogy nem így lett.