Kora negyvenes fehér nő (a Nagyi) mellette a maximum 17 éves fehér lánya (az Anyu) és előttük a szakadt babakocsiban az ifjú trónörökös (az ő színe már változó), a szigetország büszkesége. A két nő egyforma magas, egyformán elhízott, genetikai rokonságukat pedig tovább hangsúlyozzák, hogy ugyanolyan olcsó farmert és melegítőt hordanak, a hajuk általában ugyanúgy van befonva és/vagy befestve valamilyen extrém színre és természetesen a seggük közepéig ér.
Az Egyesült Királyság igen gyakori jelensége ez a megesett lányról és a legjobb barátnőjéről, az anyjáról - akik mindenféle férfi jelenléte és segítsége (ha nem számítjuk az államtól kapott lakást és havi APAnázst) nélkül fogják felnevelni a "közös" gyereküket.
Őket szoktam félig viccesen, félig undorodva "fehér szemétnek" csúfolni. Korábban már írtam a népes bevándorló családokról, ahol egy-egy megtermett ősanyán fürtökben lógnak a csecsemők és körülötte rajzanak a tavalyi ivadékok. Viszont a nagyi-anyu-gyerek családmodell tipikusan angol, fehér jelenség - gondolom lehet sejteni ezeknek az embereknek az iskolázottságát, céljait és úgy általában az életben való elhelyezkedését.
Persze csak azért, hogy egy jót gyűlölködjek, nem törtem volna meg a blogom titokzatos hallgatását. Négy hete az új boltomban ellopták az összes magyar papírom, azóta heti rendszerességgel járok a Magyar nagykövetségre - amiről külön is lehetne értekezni, de majd máskor... vagyis soha. Ma is oda igyekeztem, hogy még a déli zárás előtt le tudjam adni a fényképemet, ami az átmeneti útlevelemhez kell, amikor megjelent előttem a bejegyzés elején vázolt csodás trió néhány száz méterrel a nagykövetség előtt. Nem különösebben figyeltem őket, viszont valósággal sokkolt, amikor 5 perccel utánam megjelentek a nagykövetségen és magyarul folytattak mélyenszántó eszmecserét - azt hiszem valami műköröm volt a téma. A következő sokk az volt, amikor a babakocsiból kiemelt kis angol állampolgár ázsiai típusú szemeit megláttam! Később akarva- akaratlanul hallottam, ahogy a nagykövetségen dolgozó hölgynek szinte sértve a szemébe vágják - természetesen együtt, hiszen a gyereklány anya a Nagyi nélkül semmit nem tud elintézni, hogy egyedülállók (!!), nincs a gyereknek apja, vagyis hazament - vélhetőleg Ázsia egyik boldogabb országába.
Vagyis íme, a modern 21. századi családmodell. Remélem, mire hazamegyek, otthon is megszokott jelenség lesz.
2011. május 6., péntek
2011. január 24., hétfő
Milyen nemzetiségűnek néztek eddig...
Tudom, hülye játék, de eleinte nagyon izgalmas volt. Most meg csak azért írom le, mert lett néhány egészen érdekes is köztük. Szóval a különböző nemzetiségek mögötti számok jelzik, hogy hányan gondolták, hogy ahhoz a nációhoz tartozom.
német: 5
olasz: 4
francia: 2
román: 1
lengyel: 1
orosz: 1
és az izgalmasak:
izraeli: 1
török: 1
Hülye játék, be is fejezem lassan.
2011. január 6., csütörtök
Angolok
Korábban már írtam Londonba szakadt hazánk fiairól (és reményeim szerint hamarosan folytatni is tudom az azóta eltelt hónapok eseményeivel kibővítve) és erre reagálva gondoltam megemlékezem "albion" őslakosairól, a mostanra természetes közegük egy részéről kiszorult, erősen rejtőzködő életmódot folytató angolokról.
Az előbbi kijelentés visszásságát talán nem kell különösebben elmagyaráznom, ahogy valószínűleg az is mindenki számára egyértelmű, hogy Londonba sok a bevándorló. Az talán kevésbő, hogy valójában NAGYON sok. A különböző meghökkentő statisztikák helyett inkább csak egy mondatot idéznék egy többszörös fejsérülést szenvedett, enyhén labilis ismerősömtől, akit még Tauntonban volt szerencsém megismerni - "London nem Anglia része, egy idegen főváros, ahol a pénzt csinálják" (a mondat természetesen angolul hangzott el). Hozzáteszem ez a kijelentés jó eséllyel csak nekem volt újdonság, az angol népesség nagy része már belenyugodott, vagy teljesen természetesen kezeli azt a tényt, hogy a Londonban élők legalább 50%-ának a szülei egészen biztosan nem Londonba, de valószínűleg nem is Európában születtek. De kár lenne most annak a boncolgatásába belemenni, hogy ki angol és ki nem az, vagy hogy mitől tartozik valaki egy nemzethez és mitől nem. Így most angol alatt értek mindenkit, aki hosszabb-rövidebb ideje angolia területén él - tekintve, hogy látszólag az itteniek is ilyen meglehetősen lazán kezelik a kérdést.
Az viszont sokkal érdekesebb, hogy mennyire másképpen állnak a munkához az angolok. Azt persze korábban is hallottam rengeteg kontextusban, hogy "ennyi pénzért az angol/német/francia nem fog dolgozni, hiszen ott van nekik a lengyel/török/arab bevándorló, az majd megcsinálja" de ez mamár nem állja meg teljesen a helyét - legalább is Londonban nem. A válság elég keményen érintette az ittenieket, sokkal nehezebb munkát találni mint 4-5 éve - amikor a lengyelek tömeges kiáramlása történt - nagy részünk kint is ragadt és évek óta végzi alantas munkáját úgy, hogy közben alig néhány szót tanult meg angolul és primitív viselkedésével méltán váltotta ki az angolok ellenszenvét. De a szűk esztendők ellenére is rengetegen úgy gondolják, hogy a pontos munkakezdés, az alapos, lelkiismeretes munkavégzés csak luxus, a tisztességes hozzáállás pedig egyenesen felesleges. Ha az ember ennek okát kérdezi, általában a válasz, hogy nem fizetnek eleget.
Érdekes volt arról is olvasni a különböző napilapokban, hogy milyen nehezen viselik az emberek az itteni megszorításokat. Valóságos forradalom tört ki, mikor a kormány a tandíjak emelésének lehetőségéről(!) döntött - ha jól tudom ezeknek a megmozdulásoknak a híre még a Kontinensre is eljutott. (Ugye Kamillát megszurkálták egy bottal és Károly herceg autójához hozzá vágtak egy fém kukát.) Izgalmas és sokáig emlegetett döntés volt az is, hogy a gyerekek után járó családi támogatást kicsit megnyírbálják. Eddig ugyanis minden gyerek után 1000 font jár havonta alanyi jogon a szülőknak. Ez gyors fejszámolással annyit tesz, hogy 3 gyerekkel több, mint 1M forintnyi támogatást lehetett csak a gyerekek miatt leakasztani az államról - és gondolom lehet sejteni, hogy a betelepült népesség kultúrális hagyományainak megfelelően az első 3 gyerek valamikor a szülök 20 és 25 életéve között születik meg. Viszonylag nehezebb lesz ezentúl a megélhetési szülők dolga, hiszen a kegyetlen állam mostmár csak az első négy gyerekig támogat 1000 fonttal, onnantól már csak egy kisebb összeg jár gyerekenként.
De nem kívánok különösebben az aktuálpolitikai kérdésekbe bocsátkozni, sokkal érdekesebb, ha olyan mindennapi élethelyzeteket nézünk, amik megmutatják milyen is az angol ember munkamorálja. Érdekes eset volt, mikor a boltom eladója a rá bízott napon egyszerűen nem nyitotta ki az üzletet. A magyarázat annyi volt, hogy betegnek érezte magát reggel, nem tudott bemenni a munkahelyére - nincs is ezzel semmmi baj, ilyen gyors lefolyású kamu-betegségeket már itthon is láttam. Az viszont egészen megdöbbentett, hogy az illető senkinek nem szólt egy rohadt szót sem arról, hogy aznap nem képes a kötlességei elvégzésére. Közel ugyanezt játszotta el két másik angol kollégám is, ők utólag a nagy havazásra és a lehetetlen közelekedésre fogták mulasztásukat. Talán nekik még el is lehet hinni - bár hozzáteszem, hogy a havazás körüli média-hisztéria minden elképzelésemet felülmúlta - de ők sem érezték feladatuknak, hogy erről bárkit tájékoztassanak. Az igazán elkeserítő azonban a 20 éves ifjúság helyzete. Ha valaki nem az elit középiskolák egyikét vegezte el, szinte esélytelen, hogy munkát találjon. A már bemutatt lelkesedés a munkáért persze rájuk is jellemző - sőt fokozottan! - szóval nem is viszik különösebben túlzába a munka keresését, hiszen az államtól ingyenes orvosi ellátást, közelkedést és nem kevés zsebpénzt kapnak ezek a huszonéves kamaszok. A kamasz szót azért mondom, mert többségük tényleg olyan életet él, amit otthon leginkább a 15-18 évesekre jellemező, ergo heti 4-5 kimaradás, szülők aktív lehúzása és úgy általában teljes céltalanság és tanácstalanság az életről.
Ezek után azt hiszem nem véletlen, hogy Szegényeurópa lakói (lengyelek, szlovákok, románok, bulgárok és magyarok) tömegesen áramlanak Angliába ahol megfelelő végzettséggel és elfogadható nyelvtudással viszonylag hamar kapnak a saját viszonyaikhoz képest remek fizetést - és bizony a munkáltatók is megtanulták ezt. Anglia abban a szerencsés helyzetben van, hogy az olcsó, megbízható munkaerő házhoz megy, viszont cserébe tudomásul kell venniük, hogy nem csak a legértelmesebb réteg vándorol ki.
Összegezve talán csak annyit mondhatok, hogy számomra kiábrándító ez az "interkultúráltlan" szedett-vedett közeg, ahol mindenféle emberek élnek együtt látszólagos feszültségek nélkül, de még ennél is kiábrándítóbb az angolok viselkedése, hozzá állása a dolgokhoz.
Az előbbi kijelentés visszásságát talán nem kell különösebben elmagyaráznom, ahogy valószínűleg az is mindenki számára egyértelmű, hogy Londonba sok a bevándorló. Az talán kevésbő, hogy valójában NAGYON sok. A különböző meghökkentő statisztikák helyett inkább csak egy mondatot idéznék egy többszörös fejsérülést szenvedett, enyhén labilis ismerősömtől, akit még Tauntonban volt szerencsém megismerni - "London nem Anglia része, egy idegen főváros, ahol a pénzt csinálják" (a mondat természetesen angolul hangzott el). Hozzáteszem ez a kijelentés jó eséllyel csak nekem volt újdonság, az angol népesség nagy része már belenyugodott, vagy teljesen természetesen kezeli azt a tényt, hogy a Londonban élők legalább 50%-ának a szülei egészen biztosan nem Londonba, de valószínűleg nem is Európában születtek. De kár lenne most annak a boncolgatásába belemenni, hogy ki angol és ki nem az, vagy hogy mitől tartozik valaki egy nemzethez és mitől nem. Így most angol alatt értek mindenkit, aki hosszabb-rövidebb ideje angolia területén él - tekintve, hogy látszólag az itteniek is ilyen meglehetősen lazán kezelik a kérdést.
Az viszont sokkal érdekesebb, hogy mennyire másképpen állnak a munkához az angolok. Azt persze korábban is hallottam rengeteg kontextusban, hogy "ennyi pénzért az angol/német/francia nem fog dolgozni, hiszen ott van nekik a lengyel/török/arab bevándorló, az majd megcsinálja" de ez mamár nem állja meg teljesen a helyét - legalább is Londonban nem. A válság elég keményen érintette az ittenieket, sokkal nehezebb munkát találni mint 4-5 éve - amikor a lengyelek tömeges kiáramlása történt - nagy részünk kint is ragadt és évek óta végzi alantas munkáját úgy, hogy közben alig néhány szót tanult meg angolul és primitív viselkedésével méltán váltotta ki az angolok ellenszenvét. De a szűk esztendők ellenére is rengetegen úgy gondolják, hogy a pontos munkakezdés, az alapos, lelkiismeretes munkavégzés csak luxus, a tisztességes hozzáállás pedig egyenesen felesleges. Ha az ember ennek okát kérdezi, általában a válasz, hogy nem fizetnek eleget.
Érdekes volt arról is olvasni a különböző napilapokban, hogy milyen nehezen viselik az emberek az itteni megszorításokat. Valóságos forradalom tört ki, mikor a kormány a tandíjak emelésének lehetőségéről(!) döntött - ha jól tudom ezeknek a megmozdulásoknak a híre még a Kontinensre is eljutott. (Ugye Kamillát megszurkálták egy bottal és Károly herceg autójához hozzá vágtak egy fém kukát.) Izgalmas és sokáig emlegetett döntés volt az is, hogy a gyerekek után járó családi támogatást kicsit megnyírbálják. Eddig ugyanis minden gyerek után 1000 font jár havonta alanyi jogon a szülőknak. Ez gyors fejszámolással annyit tesz, hogy 3 gyerekkel több, mint 1M forintnyi támogatást lehetett csak a gyerekek miatt leakasztani az államról - és gondolom lehet sejteni, hogy a betelepült népesség kultúrális hagyományainak megfelelően az első 3 gyerek valamikor a szülök 20 és 25 életéve között születik meg. Viszonylag nehezebb lesz ezentúl a megélhetési szülők dolga, hiszen a kegyetlen állam mostmár csak az első négy gyerekig támogat 1000 fonttal, onnantól már csak egy kisebb összeg jár gyerekenként.
De nem kívánok különösebben az aktuálpolitikai kérdésekbe bocsátkozni, sokkal érdekesebb, ha olyan mindennapi élethelyzeteket nézünk, amik megmutatják milyen is az angol ember munkamorálja. Érdekes eset volt, mikor a boltom eladója a rá bízott napon egyszerűen nem nyitotta ki az üzletet. A magyarázat annyi volt, hogy betegnek érezte magát reggel, nem tudott bemenni a munkahelyére - nincs is ezzel semmmi baj, ilyen gyors lefolyású kamu-betegségeket már itthon is láttam. Az viszont egészen megdöbbentett, hogy az illető senkinek nem szólt egy rohadt szót sem arról, hogy aznap nem képes a kötlességei elvégzésére. Közel ugyanezt játszotta el két másik angol kollégám is, ők utólag a nagy havazásra és a lehetetlen közelekedésre fogták mulasztásukat. Talán nekik még el is lehet hinni - bár hozzáteszem, hogy a havazás körüli média-hisztéria minden elképzelésemet felülmúlta - de ők sem érezték feladatuknak, hogy erről bárkit tájékoztassanak. Az igazán elkeserítő azonban a 20 éves ifjúság helyzete. Ha valaki nem az elit középiskolák egyikét vegezte el, szinte esélytelen, hogy munkát találjon. A már bemutatt lelkesedés a munkáért persze rájuk is jellemző - sőt fokozottan! - szóval nem is viszik különösebben túlzába a munka keresését, hiszen az államtól ingyenes orvosi ellátást, közelkedést és nem kevés zsebpénzt kapnak ezek a huszonéves kamaszok. A kamasz szót azért mondom, mert többségük tényleg olyan életet él, amit otthon leginkább a 15-18 évesekre jellemező, ergo heti 4-5 kimaradás, szülők aktív lehúzása és úgy általában teljes céltalanság és tanácstalanság az életről.
Ezek után azt hiszem nem véletlen, hogy Szegényeurópa lakói (lengyelek, szlovákok, románok, bulgárok és magyarok) tömegesen áramlanak Angliába ahol megfelelő végzettséggel és elfogadható nyelvtudással viszonylag hamar kapnak a saját viszonyaikhoz képest remek fizetést - és bizony a munkáltatók is megtanulták ezt. Anglia abban a szerencsés helyzetben van, hogy az olcsó, megbízható munkaerő házhoz megy, viszont cserébe tudomásul kell venniük, hogy nem csak a legértelmesebb réteg vándorol ki.
Összegezve talán csak annyit mondhatok, hogy számomra kiábrándító ez az "interkultúráltlan" szedett-vedett közeg, ahol mindenféle emberek élnek együtt látszólagos feszültségek nélkül, de még ennél is kiábrándítóbb az angolok viselkedése, hozzá állása a dolgokhoz.
2011. január 2., vasárnap
Epping
Köszönhetően az újévnek és az ügyesen szervezett szabadnapoknak, négy egymást követő teljes napig nem kellett dolgoznom december 30. és január 2. között. Ilyen utoljára szeptemberben elején történt, amikor munkát kerestem. A rengeteg szabadidő örömére ellátogattam Epping erdejébe, amit itteni ismerősök ajánlottak, mint Londonhoz viszonylag közel eső igazi természetes közeg. (Ez a közel annyit tesz, hogy közel 5 és fél órát buszoztam oda-vissza - dehát ez egy nagy város). Köszönhetően a csapadékos időszaknak remek dagonyázásra nyílt lehetőségem, de maga a kirándulós, erdőjárós élmény viszonylag szerényen jelentkezett, mondhatni nem.
Hogy ne gondolhassa senki, hogy csak valahonnan loptam a képet, íme a közös fotó a majdnem hírességgel:
Persze fel a fejjel, hiszen legalább megtaláltam Pocahontas fűzfa nagymamájának európai nővérét, akit valamikor a nemtúl távoli múltban komoly sokk érhetett. Íme a rokonok:
Hogy ne gondolhassa senki, hogy csak valahonnan loptam a képet, íme a közös fotó a majdnem hírességgel:
Még talán annyit érdemes röviden közölnöm, hogy immár negyedik hónapja a British Heart Foundation wandworthi boltjában vagyok assistant manager, és a remek fizetésemért cserébe szinte alig kell dolgoznom. Egyébként nagyon érdekes ez a jótékonysági szervezet, ha lesz hozzá kedvem, talán írok róluk bővebben is.
Üdvözlök mindenkit otthon!
2010. október 5., kedd
Magyarok
Reggel utazok a munkahelyemre (minden reggel busz-metro-vonat-busz - összesen 45 perc) már csak azért is az emeletes busz alsó szintjén, nem vagyok én hülye turista, hogy az emeleten bohóckodjak, ráadásul el sem férek ott fönt, szóval utazok reggel és hallom, hogy valaki hangosan telefonál, de úgy, hogy az egész busz hallja – éppen megbeszéli valakivel, hogy mi a véleménye Gabiról . Mindezt valami elképesztően igénytelen és közönséges módon… Gondolkoztam is, hogy na, tessék, városi söpredék, nem szégyelli magát, hogy személyes témát így mindenki füle hallatára tárgyal ki a közösségi közlekedés egyik önjáró szigetén. Aztán mint a villám belém hasított a felismerés, hogy jó eséllyel rajtam kívül senki nem érti ezt az alpári fröcsögést, hiszen – a hang alapján kora 50-es hölgy – magyarul beszélt! A következő gondolatom az volt, hogy ha van is rajtam kívül még más magyar a buszon, biztos nem fogja nagy dobra verni, sőt inkább elsüllyed, hogy ilyen ember képviseli a magyarságot Londonban.
Korábban már utaltam rá, hogy mikor kijöttem elhatároztam, hogy mindenféle magyar közösségtől és „mi magyaros segítsünk má’ egymáson” stílusú embertől mereven elhatárolódok. Az okok nem teljesen tisztázottak – nem akartam senki segítséget kérni egy-két tanácson túl, de azt sem akartam, hogy bárki rajtam élősködjön. Persze amilyen az én formám, lépten-nyomon magyarokba boltok itt kint Angolországban. Kezdve azzal, hogy még augusztusban amikor az első kiadó szobát mentem megnézni megérkezésem másnapján, egyből egy magyar lánnyal találkoztam, aki néhány perc angolul folytatott nehézkes beszélgetés után rákérdezett, hogy honnan jöttem. Egyébként vele vagyis inkább velük szerencsém volt, egy kedves és megbízható magyar pár, de végül nem lettek a lakótársaim. A munkakeresésnél is belefutottam egy magyar srácba, aki viszont pontosan az a kategória volt, akivel nem akartam találkozni. Mikor pár nappal a megérkezésem után elkezdtem intenzíven állást keresni – gyakorlatilag elindultam a környék utcáiban és minden boltban, kocsmában, áruházban leadtam az önéletrajzom – akkor talált meg ez a fickó. A város másik végében vezet egy kocsmát, máig rejtély, hogy hogyan jutott el hozzá a CV-m, de megkapta és megmondta, hogy ő direkt magyarokat keres a kocsmába, hogy minél hamarabb ki tudja dobálni az angol alkalmazottakat, akik utálják őt. Mikor kiderült, hogy meglehetősen kevés a gyakorlatom a sőr csapolásában, pillanatok alatt megváltozott és másképpen bánt velem. Szerencsére azóta sem hallottam felőle.
Kellemes meglepetés volt, amikor nem is Londonban, hanem Tauntonban az utcán sétálva ütötte meg a fülemet néhány magyar szó, ahogy egy idő pár és 35-40 körüli lányuk mellett elsétáltam. Egy irányba mentünk, megelőztem őket, de mikor gyanús lett, hogy magyarul beszélnek, lassítottam, bevártam őket és úgy hegyeztem a fülem, mint még soha – nem tudtam, hogy a képzeletem játszik csak velem, vagy tényleg magyarul beszélnek. És tényleg – erdélyiek voltak, szegények eléggé koszosak és lerobbantak, de azért váltottam velük néhány szót, miután „hiszen Ti magyarul beszéltek!” felkiálltással megnyitottam a kommunikációs csatornákat.
Talán a legfontosabb azonban mégis az – és talán ennek köszönhetem a munkám is! – hogy a lengyel hölgy, aki felvett tudta, hogy a nekem szánt boltba a raktáros egy nagyon-nagyon szorgalmas és megbízható magyar fiú „Nandi” vagy „Nando” . Mikor kiderült még az interjún, hogy én is magyar vagyok, gondolom sokat nyomott a latba, hogy az ő munkájával nagyon elégedettek voltak, Így most van egy magyar kollégám, Nándi. Megbeszéltük, hogy mikor ketten vagyunk magyarul beszélünk, egyébként mindenki más előtt angolul.
Szóval ennyit arról, hogy semmi közöm nem lesz Angliában a magyarokhoz. Bár annyira nem bánom, hogy nem így lett.
2010. október 2., szombat
Rádiócsend
Először is mindenkitől szeretnék elnézést kérni, aki az elmúlt néhány hétben érdeklődött a hogylétem felől és vagy semmilyen vagy csak valami rövid választ kapott. Természetesen most is meg tudom magyarázni a kellemetlen viselkedésem okát, természetesen most sem én tehetek semmiről csakis a rajtam kívül álló körülmények – szóval kezdem is a magyarázkodást
Az utolsó bejegyzésem után nemsokkal elkezdtem dolgozni, elkezdődött a betanításom, a felkészítésem a végleges állásomra. Egy brixtoni boltban güriztem napi 8-9 órákat, amit szó szerint lehet venni, hiszen meglehetősen komoly mennyiségű információ feldolgozását és adaptálását várták el tőlem. Ennek ellenére a rövid brixtoni képzés kellemes hangulatban és kétségkívül hasznosan telt, hiszen mire a második boltba kerültem, már meglehetősen magabiztosan és hasznosan hajtottam végre a rám bízott feladatokat. (A képzésemnek erről a szakaszáról majd még írok bővebben).
Most pedig ott tartok, hogy végre a saját boltomban vagyok, és lelkesen vetem bele magam a tanultak felhasználásába. A bolt vezetőjének helyetteseként néha döntéseket kell hoznom, és természetesen vállalnom is kell a következményeket – mindemellett egy nagy rakás feladatot látok el, ami mind a kereskedelemhez kötődik – árazok, kasszázok, a vevőkkel beszélgetek, pakolok, telefonokat fogadok, szállításokat és gyűjtéseket szervezek és foglalok le időpontokra, egyszóval sok olyan dolgot csinálok, amiben viszonylag kevés a tapasztalatom.
Tehát szeretnék megnyugtatni minden türelmes és türelmetlen ismerőst, hogy szépen lassan mindenki sorra került, válaszolni fogok mindenre – de nem mostanában.
2010. szeptember 8., szerda
Két hét
Két hete ilyenkor az Angliába tartó buszon bóbiskoltam és azt tervezgettem, hogy mit is fogok kezdeni magammal, ha kiérek. Elméletben annyira szépen megvolt minden, ahogy egy nap alatt lakást és még egy nap alatt állást is szerzek magamnak. Olyan apróságokkal, mint foglalt szállodák, bürokrácia, adók, közlekedési és egyéb költségek akkor még nem is foglalkoztam.
Eltelt két hét és valóban van szállásom, sőt holnaptól dolgozom és előre láthatólag meglehetősen jól fogok keresni ahhoz képest, hogy most szalasztottak Európa hátsó kertjéből, de pontosan tudom, hogy hatalmas szerencsém volt a dolgok ilyetén alakulásában. Nem mondom, hogy nem tettem érte, hogy szerencsém legyen, hiszen mind a lakás, mind a munka keresését meglehetősen vehemensen végeztem, de a fene se gondolta volna két hete, hogy egy félig adományokból működő multi egyik kis boltjában leszek a vezető helyettese... azt meg a legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy a cég, akikhez beálltam, fizet nekem egy majdnem négy hetes képzést, aminek keretében több walesi városba is el fogok utazni. Még én sem hiszem el teljesen, hogy ez meg fog történni. De legyen elég a dicsekedésből…
Inkább elmesélem, hogy mit tanultam két hét alatt:
Azt hiszem folytathatnám a sort, de mindjárt vége a napnak és értemét veszti a bejegyzés. Nem nagyon akarom erőltetni az ilyen személyes jellegű, önkielégítő írásokat, de ezt most fontosnak tartottam.
Eltelt két hét és valóban van szállásom, sőt holnaptól dolgozom és előre láthatólag meglehetősen jól fogok keresni ahhoz képest, hogy most szalasztottak Európa hátsó kertjéből, de pontosan tudom, hogy hatalmas szerencsém volt a dolgok ilyetén alakulásában. Nem mondom, hogy nem tettem érte, hogy szerencsém legyen, hiszen mind a lakás, mind a munka keresését meglehetősen vehemensen végeztem, de a fene se gondolta volna két hete, hogy egy félig adományokból működő multi egyik kis boltjában leszek a vezető helyettese... azt meg a legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy a cég, akikhez beálltam, fizet nekem egy majdnem négy hetes képzést, aminek keretében több walesi városba is el fogok utazni. Még én sem hiszem el teljesen, hogy ez meg fog történni. De legyen elég a dicsekedésből…
Inkább elmesélem, hogy mit tanultam két hét alatt:
- megtanultam használni a mosógépet
- megtanultam térképet olvasni
- megtanultam olcsón tápláló élelmiszereket vásárolni
- megtanultam a munkakeresés néhány nagyon egyszerű ám általam eddig nem használt módját
- megtanultam, hogy Londonban nem verebek hanem seregélyek vannak
- megtanultam esernyőt magamnál hordani
- megtanultam napi bögre kakaó nélkül élni (kár érte, talán még elfelejtem ezt)
- megtanultam internetet lopni
- megtanultam órákat sétálni, hogy ne kelljen a buszért fizessek
- megtanultam, hogy kihez érdemes odamenni megszólítani
Azt hiszem folytathatnám a sort, de mindjárt vége a napnak és értemét veszti a bejegyzés. Nem nagyon akarom erőltetni az ilyen személyes jellegű, önkielégítő írásokat, de ezt most fontosnak tartottam.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)